Prológus

Sziasztok! Elérkezett a prológus, amit remélem már sokan vártatok. Bevallom, sok mindenen mentem keresztül a napokban, de most itt vagyok. Az ismertetőt gondolom már elolvastátok, ezért nem lesz számotokra ismeretlen a történet. Remélem tetszeni fog ez alapján a sztori így elsőre. Előre mondom, hogy ez a rész nem történt meg, természetesen tudom, hogy nem tudta, mi is Derek. Figyelem, ez az egész nem így történt, a lány nem így lelte halálát. A történet a valós szálon fut, a szereplők, a helyszínek mind valósak, a kapcsolatok is, egyedül a történés változik. De nem mondom tovább, jó olvasást!
1. rész várható megjelenése:  10. 24.

Telihold van. Az eső a falakat verdesi, hangja rémisztő zajt kelt a csendes szobában. Minden neszre felkapom fejem, és szemügyre veszem a szobát. Peter szerint, amíg megtanulom uralni a gyilkolási vágyam, a teliholdas éjszakáim ebben a pinceszerű helyiségben kell töltenem. Az eső még mindig szüntelenül esik és az ereszt csapkodja. Egy nagy fuvallat rezegteti meg a falakat. Vérem egyre jobban forr, ösztönömet lassan elvesztem. Érzem ahogy a szemem átveszi sárga árnyalatát, és az elmém elhagy.
Lépteket hallok. Óvatos, kis léptek. Az ajtó hirtelen kitárul, és megérzem a jellegzetes illatát.
Rögtön utána meglátom a barna, már-már fekete tincseket, és a hozzákapcsolódó barna szempárt. Ösztönösen elfordulok, nehogy meglássa a szemem. A vaslánc hangjára mégis odakapom a fejem, és tudom, miért jött: segít átvészelni az éjszakát. Óvatosan közelebb jön vállamra helyezi kezeit.
- Derek - szól lágy, csilingelő hangján - tudom, hogy azt mondtad, ne jöjjek ide, de segítenem kell. Együtt átvészeljük ezt az egészet! - idegesen fordulok felé, és amint meglátja íriszeim színét, kicsit felgyorsul szívverése.
- Nem! Nem értheted ezt! Valószínű azok a láncok nem fognak visszatartani, és még nem tudom magam kontrollálni. A telihold elveszi az eszem, és darabokra akarlak majd tépni. - láttam, hogy félelem fut át az arcán, de hamar összeszedi magát.
- Nem érdekel! Együtt kibírjuk! Szeretlek, és kiállok melletted! -  a szemeiből elszántság tükröződik.
- De ha valami bajod esik... - próbálom meggyőzni, hogy ez nem jó ötlet, de amint belenézek a mogyoróbarna szemeibe, nem tudok reálisan gondolkozni.
- Nem fog!

Érzem, hogy már nem bírom sokáig. Füleim zúgnak, látásom elhomályosodik, egész testem reszket. Agyam kezd kikapcsolni, és ahányszor ránézek Paigere, csak a vágyra tudok gondolni, hogy milyen érzés is lenne szétmarcangolni és a csontjait összetörni, majd érezni vére bódító illatát.
- Derek... - szól hozzám suttogva, majd beszéd nélkül, egy vaslánc felemelésével jelzi szándékát.
- Csak... csináld! - mordulok rá, mire óvatosan kihúzza a nehéz bilincset. Leülök a földre, és hagyom, hogy kezeim belebújtassa. Mikor megérzem a súlyát, ösztönösen földre helyezem kezeimet. Miután végez a megláncolásommal, leül velem szemben egy fából készült egyszerű székre. Szemeim most már teljes fényében pompáznak, és a hold átveszi a testem felett az irányítását. Kezeim akaratlanul is előrerántottak, de Paige hátrahőköl, így nem tudok ártani neki. Már csak egy kis darab maradt meg belőlem ami valódi, a többit  felemésztette a gyilkolási ösztön. Félelem, rettegés terjeng a levegőben, ami belőlem árad, mert rettegek. Rettegek attól, hogy bántani fogom. Félek, hogy baja fog esik.
Felordítok, kezeim akaratom ellenére előrevetem, de a láncok visszahúznak.
- Menj! - szűröm a fogam között utolsó éber pillanatomban. A láncok már nem tudnak visszatartani, a  kezem rántása miatt el is szakad az egyik. Már nem kell sok, hogy kiszabaduljak, ezért még egyszer, utoljára jelzem Paigenek, hogy menjen. Nem is vár tovább, futni kezd. De ekkor már késő. A vasláncok nem tudnak többé visszatartani, a hold teljes fényében változik. Kezeim utat törnek, és máris rárontok a szerelmemre.
Még egy sikolyt hallok, és teljesen elvesztem az eszem...

                                                               ***

A földön ébredek. Fekete felsőm cafatokban szétszóródott a földön, és vérnyomokat találok. Friss vér szagára kapom fel a fejem, és félve magam mellé nézek.
Paige élettelen teste fekszik mozdulatlanul a hideg földön. Mellkasán karmolásnyomokat veszek észre, a feje pedig melléhanyatlik. Semmire sem emlékszem a tegnap éjszakából, csupán annyira, hogy a láncok elszakadnak, és Ő felsikolt. Barna haja vörös foltokkal borított nagy tincsekké alakult át, és a hosszú ujjú felsője darabokban hever mellette. Odaguggolok hozzá, és kezeim közé fogom az övét. Hideg, élettelen, ujjai elernyedtek azokban. Szemeimbe könny szökik, mikor ránézek. Szabályosan, nagy cseppekben hullanak le arcomon a fájdalmam jelei. Nem túl férfias tett, de kimutatom azokat az érzéseket, amelyeket iránta érzek. Szipogásom betölti az egész helyiséget. Megint hangokat hallok, de nem törődöm velük. Csak nézem magam előtt a lányt, akit szeretek és akit a saját kezemmel öltem meg.
Cipő kopogás tölti be a termet, majd hirtelen egy kéz nehezedik a vállamra. Felpillantok, és Petert látom magam előtt, amint éppen a testet nézi.
- Derek.. Nagyon-nagyon sajnálom ezt az egészet. Melletted kellett volna lennem.. - nyújtja ki felém a kezét, amit elfogadok, és hagyom, hogy felrántson a földről.
- Nem a te hibád. - törlöm le könnyeim. - Én voltam... Miattam halt meg. Az én hibám... - Előtör  a bűntudatom.
Peter kitámogat a szobából. Én pedig lassan lépkedek mellette. És arra gondolok, hogy ezzel az éjszakával a múltamból egy darabot ott hagytam...